könny velő

Lelkigyakorlaton ​voltam, október elejét mutatott a pilisi erdő. A család szüretre készült a Balaton–felvidék dombjai között, én meg afféle úri elvonultságban henyéltem. Az álmom rémisztő volt, újraéltem valamit. Fájlaltam régi sebemet, de az ebédszünetben vettem egy marék mandulát, meg egy piros almát. A falu szélére baktattam föl, hol a kertek megilletődve állnak a hegység vulkán taposta kövei előtt. Száraz, derékig érő fűben hevertem, az utolsó forró napmeleg simogatott rajtam, és harapásonként jártam be az életem. Néha megtörölgettem az arcom, a könnyek és a sós izzadság futkostak rajta, mintha versenyüknek értelme volna. Sajgott belül mindenem, de a szavaimat magammal hoztam, idetettem. Egy élet képei, szubjektíven, színesen, ahogy átívelnek világok között, akár a Boszporusz hídja két kontinens között. Állok és lebegek a létben, a semmiben.