Még jóval az elsõ világháború elõtt, fiatalon elindultam, hogy írjak. Hogy az írásból megéljek. Megéltem. De amit papírra vetettem, soha sem volt kieszelt történet. Nekem az élet kellett, úgy, ahogy átéltem. Embereket láttam – mûvészeket, tudósokat és írókat-, megfestettem külsõ és belsõ képmásukat. Tájakat és városokat láttam-,megrajzoltam, ahogyan bennem tükrözõdtek. Elébe mentem mindennek, ami mûvészet - de éppúgy mindennek, ami emberség - és boldog voltam, ha igazival találkoztam. Egészen benne éltem koromban, és minden évjárat azévi gyermeke voltam. Ezért gondolom, hogy amit följegyeztem, az egyben korrajz. Ez a könyv ugyancsak memoár, itt is az emlékeimet mondom el. Fõként a két világháború között átéltekrõl beszélek, bár van úgy is, hogy megelõzöm vagy túllépem ezt az idõhatárt. Mert amit itt elmondok, másvalaki azt a valóságot már úgysem idézhetné fel. Nem írok terjedelmesen, mert írás közben vele élek a reprodukált élettel, és a hosszútávot nehezen gyõzöm lélegzettel. Kisplasztika az igazi mûfajom. Ilyen formában adom most át több mint negyedszázad átélt valóságát, amely immár emlékké hamvadt. Hogy lángolt-e valaha, azt olvasóm dönti majd el.