„Amely kapun reggel kihajtatott Kárpáthy Zoltán õsi kastélyából, délben azon csörtetett be a tágas udvarra tekintetes Maszlaczky úr. Egy rossz félfedelû bricskában ült, mert fedett hintóban életveszélyes dolognak tartá utazni, nyakig és sarkig szürke porköpönyeg biztosította a kinti levegõ befolyása ellen, egyéb történhetõ veszedelmek ellen pedig elhozta magával fráter Bogozyt, ki Pesttõl idáig aludt, s Tamást, a ,nagyothallót, ki ült a kocsis mellett, s az egész úton mindig beszélt a ,forspontos kocsisokkal, a szekérzörgés miatt és különösen Tamás speciális süketségénél fogva ugyan valószínû, hogy egyik sem hallotta, hogy a másik mirõl értekezik, de az mindegy, szegény ember a maga bajáról szokott beszélni, s elég neki látni, hogy más hallgatja. Az udvaron elébb leszállította a fiskális úr fráter Bogozyt, hogy tudja meg, nincsenek-e itten kutyák, s ha vannak, csukassa el, kötöztesse meg, veresse vasra s több afféle. Bogozy azzal a megnyugtató válasszal tért vissza, hogy a volt ifjú nagyságos úr emberekkel szokta õriztetni a házát, nem oktalan barmokkal, az öreg nábob kedvenc agarai pedig rég megtértek már az õ apáikhoz, csak egy vén ordas él még belõlük, annak sincs már foga, s az is a tiszttartónál van biztos õrizet alatt. Ezt hallva le mert szállni a fiskális úr, s betért a kastély tornácai elé, meghagyva segédének és huszárjának, hogy csak mellette maradjanak mindig, olyasmi foroghatott a fejében, hogy a Kárpáthy családnak valami õsi tisztviselõjétõl még kitelik, hogy õt, az új birtokos meghatalmazottját valahol, valami rejtett kaszatömlöcbe letaszítja.”